Budapestben mozgássérültként az egyik legjobb dolog a tömegközlekedés. Persze volt, hogy egy adott helyzetben én is bosszankodtam, néha nem is kicsit, de visszatekintve ezek mind csak eltörpülő apróságok voltak amellett a tény mellett, hogy mozgáskorlátozottként tömegközlekedéssel el tudok jutni oda, ahova akarok. Ez egy vidéki kisvárosból érkezve nagyon is szembetűnő változás.

A Combinóval kezdtem. Először kimentem a hozzám legközelebb eső Széna téri megállóba. Mivel felfedeztem egy pár centis szintkülönbséget a peron és a villamoskocsi között, nem mertem egyedül felszállni. Megkértem egy ismerősömet, hogy kísérjen el. Sikeres lett a főpróba. Kiderült, hogy át tudom ugratni azt a pár centit, lefele pedig - bár nagy tömeg esetén körülményes - biztonságosabb, ha tolatva szállok le. Először ilyen kisebb felfedezőkörutakra indultam, először a Nyugati környékére, aztán a Blahára és így tovább. Így már nem volt akadálya, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba járjak angolórákra, vagy körút-környéki szórakozóhelyekre menjek a barátaimmal.

A többi utas figyelmességével nem volt soha nagyobb problémám, ha megkérem őket félreállnak a mozgáskorlátozottaknak fenntartott helyről. Egyszer-kétszer előfordul, hogy akkora tömeg van, hogy lehetetlenség beállnom a kijelölt helyre, vagy más már elfoglalta azt, de így sem kényelmetlen csak akkor, ha menetiránynak oldalt vagyok kénytelen ülni - azt nem szeretem. 

A buszozás megint egy újabb szint. A villamosban az a nagyon jó, hogy úgy tudok utazni, mint mások: várok a megállóban, beszállok, aztán meg le, ha odaértem. A busznál ez korántsem így van. Egyrészt közlekednek még jelentős számban nem akadálymentes, lépcsős járművek. Figyelni kell, hogy mikor milyen busz jön. Másrészt a felszálláshoz elengedhetetlen az utazási szándékomnak a sofőrrel való egyértelmű közlése, nagyrészt integetés, kapálózás, hogy észrevegyen. És persze ekkor is előfordulhat, hogy ülnek már a kijelölt helyen. Ha az ember feljutott, akkor pedig jelezni kell az erre szolgáló gombbal, hogy mikor szeretne leszállni. Nagy türelmetlenségemben, a téli hidegben velem már előfordult, hogy bőszen integettem a megállóból a vezetőnek, hogy szeretnék felszállni, közben a járat nem is volt erre alkalmas. Szóval buszozni egyértelműen körülményesebb, mint villamosozni.

Alapvetően nagyon jó az irány, az alacsonypadlós buszjáratok száma az általam gyakran használt vonalakon talán már meg is haladta az állomány felét. Felújítás alatt van az újabb alacsonypadlós villamosok pályája és tavasszal -az ígéret szerint- már metrózni is lehet kerekesszékkel a megnyíló négyes vonalon. A következő bejegyzésben folytatom a témát, konkrét sztorikkal a 4 keréken tömegközlekedésről.

Soós Róbert