A HVG EXTRA Pszichológia 2013/4-es számában készült rólunk, kerekesszékesekről egy riport a hit kérdését körbejárva. A szerkesztőségtől megkaptuk az engedélyt, hogy használhassuk az anyagot. Azt hiszem, a téma most, karácsony idején eléggé aktuális. A cikkeben szereplő Robi amúgy én vagyok. :)
Akkor következzék az írás:
Ha bárki azt hiszi magáról, ráadásul fogadni is merne rá, hogy ő aztán tudja, mire épül a hit és a bizalom, akkor tudok egy helyet, ahol biztosan bukná a fogadást. A kerekesszékes emberek között eltöltött napok egész más aspektusait mutatták meg a hit, a bizalom és a magunkra utaltság szó jelentéseinek.
A Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központjában (MEREK) eltérő korú sérültek élnek. A mozgássérültség okai sem azonosak, az élettörténetek is mások. A kapcsolódási pont a bentlakók és a bejárók között a mozgássérültség. A sokféle képzést, ellátást, mozgásterápiát, munkahelyet, sportolási lehetőséget nyújtó központban háromfős pszichológus csapat dolgozik. „Feladatunk sokrétű. A rehabilitáció egyik kulcsmondata a lehető legnagyobb önállóságra szert tenni. Ezen az úton kísérjük klienseinket a pszichológia eszközeivel. Néha az a cél, hogy túlvédett környezetből merjen elindulni a kliens, legyen bátorsága kipróbálni magát, megismerni a határait, képességeit, máskor pedig az elveszített álmok, vágyak, kapcsolatok elengedése, a veszteség feldolgozása a feladat. Mivel mindenki más háttérrel érkezik, a terápiák is eltérőek, sablonjaink nincsenek” – magyarázza el az alaphelyzetet Barlay Laura vezető pszichológus.
Azon túl, hogy Magyarországon az intézmények – kevés kivételtől eltekintve – nem vagy csak részlegesen teljesítik az akadálymentes közlekedést kötelezően előíró törvényt, a mozgássérülteknek a társadalmi előítéletekkel is meg kell küzdeniük.
Dorina 21 éves, izomsorvadással került a MEREK-be. Elmesélte: az egyik nagyon fontos probléma az, hogy ne nézzék az embert mindjárt hülyének is csak azért, mert kerekes székben ül. „Gyakran tapasztaljuk, ha elmegy egy mozgássérült az utcán, akkor azt gondolják róla, hogy ő vagy csöves vagy degenerált vagy mit tudom én, hogy mi. – meséli élményeit Dorina. Erre az embereknek mindig van fantáziájuk, amikor viszont azt látom, hogy olyan dolgokat kellene létrehozni, ami új, vagy fogékonynak kellene lenni valami szokatlanra, akkor a fantázia hirtelen elapad.”
Miről szólnak az álmok a kerekesszékben?
A mozgássérültek közül legtöbben a függetlenségre, az önállóságra vágynak. A helyzetével mindenki többé-kevésbé tisztában van, és azt nagyjából el is fogadja, arról azonban nem mondott le senki, hogy a kiszolgáltatottságot teljesen vagy a lehető legkisebb mértékre csökkentse. Az épek számára egyszerűnek tűnő vágyak a mozgássérültek életében nagyon kemény feladatok. Csak a leglényegesebbeket említjük: olyan munkához jutni, amelyet el is tudnak végezni, találni olyan akadálymentesített albérletet, amelyet többen összeállva ki tudnak fizetni. Nehogy azt higgyük, hogy mindezekre bármelyikük is ölbe tett kézzel vár. A többség tanul, egyetemre vagy OKJ-s képzésekre jár.
Hogy talán valamennyire át tudjuk érezni a helyzetet, Róbertet idézzük: „a diagnózisommal nem sokat foglalkozom. Multiplex fejlődési rendellenességnek hívják. Ezt általában akkor mondják az orvosok, ha nem tudják miről is van szó – meséli, számomra meglepően könnyedén. A lényeg, hogy én csak félig vagyok önellátó. Székben el tudok mindent intézni, de helyet változtatni nem tudok egyedül. Ez elég kiszolgáltatottá teszi az embert.” Amikor arról kérdeztem, mi volt a legnagyobb élménye életében, kis gondolkodás után így válaszolt: „Amikor munkát kaptam. A református egyháznál dolgoztam adatrögzítőként, majd pénztáros lettem. Ez pozitívan változtatott az életemen, azt is mondhatnám, igazán jó sztori volt.” De Robi jó sztorija sajnos megszakadt. Most ő is továbbképzi magát, és szorgalmasan küldi az önéletrajzokat.
Menni kell, csinálni kell!
Akik nem ismerik a mozgássérültek valódi problémáit, könnyen abba a hibába esnek, hogy a hollywoodi filmekből megismert történetekből indulnak ki. A szegény sérült küzd, mindenért megszenved, és ebben az egyik legnagyobb támasza a hit, amely átsegíti mindenen, majd végül az életével példát mutat másoknak, és következik az összeborulós, könnyes happy end. A valóság azonban kissé más. Miki sportoló volt, ráadásul bokszolt, és egy baleset miatt került kerekesszékbe. Szerinte egy külső szemlélő sokkal jobban eltúlozza a helyzetet, mint amilyen az valójában. „Én úgy vagyok ezzel, hogy hiszek, de mégsem. Átestem azon is, hogy tehetetlennek éreztem magam, hogy nem tudok változtatni a helyzetemen, aztán következett egy fordulópont, amikor felismertem a dolgokat, túljutottam rajtuk, legyőztem önmagam. Akkor elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnék minél jobban érvényesülni azért, hogy el tudjam látni magam, hogy ne szoruljak segítségre. Már az is eredmény, ha nem kell segíteni a fürdésnél vagy a vécézésnél – magyarázza Miki. Mert az ép ember megpróbálja beleképzelni magát a helyzetünkbe. Egy darabig elszomorodik, rosszul érzi magát, de neki aztán folytatódik tovább az élete, nekünk viszont marad ez. Aztán persze mindig történik valami, ami kiemel. Például, ha valakinek segítségre van szüksége, akkor tudok segíteni úgy, hogy nem várok érte semmit, és azt vettem észre, hogy valahogyan mégis mindig visszakapok ezt-azt.”
Alapvetően Robi is Miki álláspontját erősíti meg. Az ember, amikor mélyponton van, olvasgat mindent. „Bibliát, hindu dolgokat, ami jön, de én ezekben valódi kapaszkodókat nem találtam. Az én hitem – néz rám Robi –, hogy menni kell, csinálni kell. Nincs ebben semmi maximalizmus, semmi filozófia.”
András Felícia közel egy éve dolgozik pszichológusként a MEREK-ben. „A pszichológia számos formában foglalkozik a hit kérdésével. Más aspektusból gondolkodik róla a szociál-, a személyiség- vagy akár a klinikai pszichológia” – magyarázza. A hit valamilyen formája szinte nélkülözhetetlen a lelki egészség megőrzéséhez. A MEREK pszichológus csapatának nem az a célja, hogy a kliensek esetlegesen elvesztett hitét helyreállítsa, hanem hogy közelebb kerüljenek önmagukhoz, jobban megértsék saját működésüket.
Sokan vannak, akik a vallással keresnek kapcsolatot, mert a vallásosság és a hit mindenképpen támaszt is nyújt – mondta el Jorge Fenias Matsimbe, a pszichológuscsapat harmadik tagja. Előfordul a kliensek körében, hogy csalódnak, mert nem kapják meg Istentől azt a segítséget, amit várnának tőle. Akad azonban olyan is, aki a valláson keresztül egy közösségben talál pozitív hátteret.
„Isten engem miért nem gyógyított meg?”
Fruzsina a születésétől kezdve mozgássérült. A család az ő születésekor lett hívő, mert édesanyja úgy gondolta, más mentsvár ebben a helyzetben nincs. Fruzsit a hegedűtanárnője vitte el egy gyülekezetbe még gyerekként. „Ott nagyon jól éreztem magam, azóta is járok, onnan van a legjobb barátnőm is. De az is igaz, hogy egy kicsit folyamatosan őrlődöm, és mindig megkérdezem: Isten engem miért nem gyógyított meg? Mert ugye, mi hiszünk abban, hogy Isten számára most is lehetséges a gyógyítás, és hogy megadja, amit kérünk. Mi úgy gondoljuk, Isten ugyanaz, akit a Bibliából megismertünk, csak az akarata nem ugyanaz. Én ebből merítek mindig erőt, de azért szomorú is leszek. Az ép barátnőim mindig azt mondják, lehet, hogy azért nem gyógyít meg Isten, mert én „így” is példakép vagyok a számukra, hogy a helyzetemben is lehet dicsőíteni Istent.”
Dorina egy gospel kórus tagjaként kapcsolódik a hithez, de őt is leginkább a közösség fogja meg. „Azt szeretem bennük, hogy nem nyomulós, radikális keresztények. Persze mindettől függetlenül sokszor gondolkodtam Istenen, és azt hiszem, igazából lehet, hogy még nem értem meg rá, vagy nem tapasztaltam eleget. Azt viszont tudom, hogy támaszra mindenkinek szüksége van. Ebben az értelemben én a barátaimban hiszek, sok megbízható barátom van, és ez nagy szerencse és ajándék.”
Barlay Laura kiemeli, hogy a mozgássérültekkel a közös munka során a hittel abban az esetben dolgoznak, ha erre a kliensnek igénye van. Célunk elsősorban a képességeiknek és lehetőségeiknek kibontakoztatását akadályozó gátló tényezők feltárása és felszámolása, próbáljuk segíteni őket a belső világuk, félelmeik, konfliktusaik és fontos emberi kapcsolataik megértésében. Ez közvetlenül nehezen köthető a hagyományos értelemben vett hithez. Persze kérdés, mit jelent a hit – magyarázza a pszichológus. Természetesen van, aki hozza a terápiába istenhitét is, ám fontos látni azt is, hogy sok kliens haragszik Istenre. Gyakran könnyebb haragudni a láthatatlanra, mint elfogadni, hogy vannak dolgok, amikre nem ismerjük a magyarázatot. Ez is része az elfogadáshoz vezető hosszú útnak.
A legmélyebb hit a barátság?
A barátság hatalmas érték a MEREK kliensei között. Laci és Zoli története pedig egészen különleges. 11 éves koruk óta ismerik egymást. Ugyanazon okból mozgássérültek, csak az egyiküknek a jobb, míg a másiknak a bal oldala érintett az ICP-től – Infantilis Cerebralis Paresis, azaz pre- vagy perinatalis agyi károsodás következtében kialakult bénulás. Mindent együtt csinálnak, mindenben összetartanak, életükben egy év volt megrázóan nehéz: amikor Lacinak évet kellett ismételnie, és elszakadtak egymástól. Mindketten keményen küzdenek. Zoli akaratereje és kitartása nemcsak az életvitelében, de a teljesítményén is meglátszik. Idén ő nyerte meg a Magyar Boccia Bajnokságot Pécsett. „Én úgy vagyok vele, hogy a bizalmamat soha nem vesztem el, legyen akármilyen akadály. Aki a bizalmat elveszti, az szerintem nem ember. Nem emlékszem rá, hogy úgy összevesztem volna valakivel, hogy az már jóvátehetetlen lett volna.”
Anna lengyel szakon végzős az ELTE-n. Úgy látja, a hit és a bizalom valamilyen szinten összekapcsolódik. „Ha én bízom valakiben, akkor hiszem, hogy amit ő csinál, az jó, de legalábbis egyetértek vele - magyarázza. Leginkább abban hiszek, hogy az ember alapvetően jó. Nincs alapvetően rossz ember, hanem csak olyan, akit az élet tévútra vitt. Most nyáron történt velem egy eset, ami ezt számomra elég jól igazolta – meséli Anna.Táncórára jelentkeztem, és amikor meglátta a tánctanár, hogy én is jönni akarok, kicsit hagyta, hogy táncoljak, majd kitalálta, hogy mégse lesz ez így jó, és megkért, hagyjam abba. Ekkor mások is nagyon sokan kiszálltak, és azt mondták, ha én nem táncolhatok, akkor ők se fognak. Már én voltam zavarban, hogy ugyan már, menjenek vissza. Ennek híre ment, és négy nappal később már 50-en, 60-an táncoltunk együtt. Azt hiszem, ezt sose fogom elfelejteni.”
Fotók és szöveg:
Czifrik Balázs
Köszönet
A cikkben nem egy szervezet munkáját kívántam értékelni, de úgy érzem, nem hallgathatom el, hogy minden egyes megszólaló kiemelte, ahol most tart, az a MEREK nélkül nem sikerült volna. És akkor következzenek azok, akik részt vettek a cikk megszületésében: Chrzanowska Anna, Czimbalmos Mercédesz, Dóbiás Szilvia, Fekete Mónika, Gál Lilla, Herczeg Adrián, Horváth László, Jakab Zoltán, Kovács Ferenc, Kovács Tamás, Orbán Fruzsina, Rédai Anna, Smodics Hajnalka, Soós Róbert, Suha Miklós, Szilágyi Máté, Szlovák Dorina.
A HVG EXTRA Pszichológiába itt lapozhattok bele.
Utolsó kommentek