Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Túlhasználat

Egyik este elfüstölt az elektromos kerekesszékem töltője. Szó szerint. A hosszabbítóba dugástól elképesztően büdös, fanyar szag telítette be a szobát pillanatokon belül. Másnap a szokásos telefonos köröket gondoltam elintézni. 1. felhívni a szervizt, hogy mit kell íratni a vényre? 2. megtudni, mikor lesz a doki, aki megírja. De a szokásos vénydiktálás helyett egészen mást tudtam meg. Hogy nem tudnak segíteni, sajnálják, de tényleg nem, vagyis de, de nem úgy, mert a 130 %-os szabály. Hogy mi van?

A 10 éves kihordási szabály alatti tb-támogatott javításoknak ugyanis, mint kiderült, van egy korlátja. A kerekesszék újkori árának 130 %-a, ebbe beleszámolják a munkadíjat és a felhasznált alkatrészek díját, egyetlen kivétel az akkumulátorok cseréje, az ettől a kerettől független. A székem újkori ára 880.000 Ft volt, amit teljes mértékben a TB finanszírozott. (Ezt az árat bárki hozzáértőbbel, akivel csak beszéltem erről, mind irreálisan magasnak tartotta, de most nem ez a téma.) Tehát azt közölték velem, hogy 2007 novembere óta 1.144.000 Ft-ot elköltött az állam csak az kocsim javítására. Ha leszámítjuk az akkumulátor-cseréket, akkor átlag évi 3 alkalomról beszélünk. Ilyesmikről, mint szénkefe-csere, joystick-csere, kerekek cseréje. Mindent összevetve kétmillió forintba fájt eddig a székem az államnak (plusz ugye az akkuk).
töltés

Kicsit lesápadtam, de közöltem, hogy nekem mindenképpen kell egy töltő, hiszen létszükségletem, hogy működjön a kocsim, ha kell, kifizetem a teljes árát. Erre a szervizes kicsit hosszas fejtegetésbe kezdett. A legjobban a „túlhasználat” kifejezés tetszett.  Mégis ki állapítja meg, hogy mennyi az ideális használat? – vetődött fel bennem. Hisz ezek szerint, én szűk hét év alatt elhasználtam a székemet. A vége az lett, hogy kiderült, hogy a fentiek mind igazak, emellett ugyanakkor a jogszabály kötelezi őket a szükséges pótalkatrészek biztosítására. Tehát mégis kapok töltőt, egy használtat, de a lényeg, hogy működik.

A csere napokon belül megtörtént. Ezúton is köszönöm a gyorsaságot a szerviznek. Én pedig a jövőben próbálom nem túlhasználni a kerekesszékemet.

2 Tovább

Inkább megvárom a következőt

Múltkori bejegyzésemre érkezett pár reakció, miszerint túl pozitív szemmel mutattam be a mozgáskorlátozott emberek közlekedési lehetőségeit Budapetsen. Én nem teljesen így látom a helyzetet, és természetesen velem is megestek már olyan dolgok az utazás során, amiket senkinek sem kívánok. Álljon itt pár sztori arról, én hogyan nem utaztam jól.

Múlt nyáron, a nagykörúti villamossín-felújítás idején, a szokásos módon jöttem fel Halasról, majd a Keletitől 7-es busszal elmentem a Blaháig. Tudtam, hogy pótlóbuszok járnak, de úgy gondoltam, hogy a Combinók pótlására nyilván akadálymentes buszokat fog közlekedtetni a BKV. Hát nem. Vagyis nagyon kis arányban.

Azt hiszem úgy öt buszt vártam, mind lépcsős volt, amikor úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek az Oktogonig gyalog, és ott felszállok a villamosra. (Igen, „gyalog”. így hívom, amikor az utcán kerekesszékkel közlekedek.) A Wesselényi utcai megálló környékén azonban elakadtam, mert nem volt szintbe hozva a járda lejárója az úttal. Nem estem kétségbe, gondoltam, átmegyek a másik oldali járdára. Így is tettem, de nem jutottam sokkal messzebb, ugyanis egy utcányival később újra az fenti szintkülönbséggel találtam magam szemben.

tobbmint4kerek.postr.hu

Mivel nem tudtam, hogy mekkora kerülő lenne áthidalni a problémát, inkább visszamentem a villamosmegállóba. Közlekedtek ugyan sárga, alacsonypadlós Van Hool buszok, de nagyon ritkán. Azonban bizakodtam, mert az ellenkező irányba már két alacsonypadlós is elment. Elhatároztam, hogy türelmes leszek, várok tíz buszt, abból egy már csak alacsonypadlós lesz. Nos, a tizenegyedik volt az.

Az idegességemet nem csillapította, hogy a buszsofőr azzal fogadott, nem biztos, hogy fel tud tenni, de megnézi, mit tehet. Visszatekintve mondjuk érthető, hisz nyilván ezek a buszok neki is szokatlanok voltak. Végül körülményesen, de csak eljutottam a Széna térre ezzel a busszal.

Két kisebb komment még a sztorihoz:
A következő napokban kiderült, hogy még az Oktogonig is hiába mentem volna el, ahol ideiglenes végállomás volt kialakítva a felújítás heteire, hiszen nem volt akadálymentes az akkori átmeneti leszálló.
Azt látom, hogy a metrópótló buszok nagyrészt akadálymentesek, talán érdemes lett volna inkább az egyébként rendes üzemben tényleg akadálymentes körúti villamosok pótlásánál is figyelni erre...

75-ös troli: rémálom

Kezdődött azzal, hogy épp az orrunk előtt ment el az alacsonypadlós járat, de hát van ilyen, és mint később kiderült, nem ez a félórás várakozás lett a legkellemetlenebb része az útnak. Visszafele a Szobránc közi megállónál így köszönt a sofőr:

- "Jöjjön, felrakom!"

- Az szuper lesz - mondtam -, de a művelethez nem ártana egy rámpa.

- Ugyan már, csináltam már ilyet korábban is, meg különben sincs rámpa. - válaszolta tudálékosan.

- Én elhiszem, hogy csinálta - kezdetem bepöcceni, de nem velem. Ugyanis ez a kocsi velem együtt majdnem 200 kiló, azt maga nem fogja csak úgy emelgetni. De tudja mit, uram, akkor megvárom a következő trolit - próbáltam kihátrálni a veszélyzónából.

Erre a sofőr visszament a volánhoz, majd egy kulccsal a kezében elment a busz közepébe és kezdte kiszabadítani a helyéről a mobil, kihajtogatható rámpát. De itt még nem ér véget ez a nagyon furcsa szituáció.

Emberünk láthatóan nem nagyon csinált még ilyet, a velem együtt utazó, szintén mozgáskorlátozott ismerősöm próbálta neki elmagyarázni, hogy hogyan kellene olyan 8 pontos körülire kivitelezni a gyakorlatot. Erre egy mogorva „na ne hülyéskedjen már velem” választ kaptunk. Végül nagy nehezen sikerült felszállnunk, szerencsére az utastársak közül mindenki empatikus volt a több perces jelenet ellenére, egyedül mi hárman, a jelenet szereplői voltunk idegesek.

A buszvezető hatalmas gázfröccsökkel és fékezésekkel próbálta behozni az időt, vagy csak levezetni a feszültségét...nem tudhatom.

Soós Róbert

0 Tovább

BKV-zás kerekesszékkel

Budapestben mozgássérültként az egyik legjobb dolog a tömegközlekedés. Persze volt, hogy egy adott helyzetben én is bosszankodtam, néha nem is kicsit, de visszatekintve ezek mind csak eltörpülő apróságok voltak amellett a tény mellett, hogy mozgáskorlátozottként tömegközlekedéssel el tudok jutni oda, ahova akarok. Ez egy vidéki kisvárosból érkezve nagyon is szembetűnő változás.

A Combinóval kezdtem. Először kimentem a hozzám legközelebb eső Széna téri megállóba. Mivel felfedeztem egy pár centis szintkülönbséget a peron és a villamoskocsi között, nem mertem egyedül felszállni. Megkértem egy ismerősömet, hogy kísérjen el. Sikeres lett a főpróba. Kiderült, hogy át tudom ugratni azt a pár centit, lefele pedig - bár nagy tömeg esetén körülményes - biztonságosabb, ha tolatva szállok le. Először ilyen kisebb felfedezőkörutakra indultam, először a Nyugati környékére, aztán a Blahára és így tovább. Így már nem volt akadálya, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba járjak angolórákra, vagy körút-környéki szórakozóhelyekre menjek a barátaimmal.

A többi utas figyelmességével nem volt soha nagyobb problémám, ha megkérem őket félreállnak a mozgáskorlátozottaknak fenntartott helyről. Egyszer-kétszer előfordul, hogy akkora tömeg van, hogy lehetetlenség beállnom a kijelölt helyre, vagy más már elfoglalta azt, de így sem kényelmetlen csak akkor, ha menetiránynak oldalt vagyok kénytelen ülni - azt nem szeretem. 

A buszozás megint egy újabb szint. A villamosban az a nagyon jó, hogy úgy tudok utazni, mint mások: várok a megállóban, beszállok, aztán meg le, ha odaértem. A busznál ez korántsem így van. Egyrészt közlekednek még jelentős számban nem akadálymentes, lépcsős járművek. Figyelni kell, hogy mikor milyen busz jön. Másrészt a felszálláshoz elengedhetetlen az utazási szándékomnak a sofőrrel való egyértelmű közlése, nagyrészt integetés, kapálózás, hogy észrevegyen. És persze ekkor is előfordulhat, hogy ülnek már a kijelölt helyen. Ha az ember feljutott, akkor pedig jelezni kell az erre szolgáló gombbal, hogy mikor szeretne leszállni. Nagy türelmetlenségemben, a téli hidegben velem már előfordult, hogy bőszen integettem a megállóból a vezetőnek, hogy szeretnék felszállni, közben a járat nem is volt erre alkalmas. Szóval buszozni egyértelműen körülményesebb, mint villamosozni.

Alapvetően nagyon jó az irány, az alacsonypadlós buszjáratok száma az általam gyakran használt vonalakon talán már meg is haladta az állomány felét. Felújítás alatt van az újabb alacsonypadlós villamosok pályája és tavasszal -az ígéret szerint- már metrózni is lehet kerekesszékkel a megnyíló négyes vonalon. A következő bejegyzésben folytatom a témát, konkrét sztorikkal a 4 keréken tömegközlekedésről.

Soós Róbert



4 Tovább

Miben higgyen a kerekesszékes ember?

A HVG EXTRA Pszichológia 2013/4-es számában készült rólunk, kerekesszékesekről egy riport a hit kérdését körbejárva. A szerkesztőségtől megkaptuk az engedélyt, hogy használhassuk az anyagot. Azt hiszem, a téma most, karácsony idején eléggé aktuális. A cikkeben szereplő Robi amúgy én vagyok. :)

Akkor következzék az írás:

Ha bárki azt hiszi magáról, ráadásul fogadni is merne rá, hogy ő aztán tudja, mire épül a hit és a bizalom, akkor tudok egy helyet, ahol biztosan bukná a fogadást. A kerekesszékes emberek között eltöltött napok egész más aspektusait mutatták meg a hit, a bizalom és a magunkra utaltság szó jelentéseinek.

A Mozgássérült Emberek Rehabilitációs Központjában (MEREK) eltérő korú sérültek élnek. A mozgássérültség okai sem azonosak, az élettörténetek is mások. A kapcsolódási pont a bentlakók és a bejárók között a mozgássérültség. A sokféle képzést, ellátást, mozgásterápiát, munkahelyet, sportolási lehetőséget nyújtó központban háromfős pszichológus csapat dolgozik. „Feladatunk sokrétű. A rehabilitáció egyik kulcsmondata a lehető legnagyobb önállóságra szert tenni. Ezen az úton kísérjük klienseinket a pszichológia eszközeivel. Néha az a cél, hogy túlvédett környezetből merjen elindulni a kliens, legyen bátorsága kipróbálni magát, megismerni a határait, képességeit, máskor pedig az elveszített álmok, vágyak, kapcsolatok elengedése, a veszteség feldolgozása a feladat. Mivel mindenki más háttérrel érkezik, a terápiák is eltérőek, sablonjaink nincsenek” – magyarázza el az alaphelyzetet Barlay Laura vezető pszichológus.

Azon túl, hogy Magyarországon az intézmények – kevés kivételtől eltekintve – nem vagy csak részlegesen teljesítik az akadálymentes közlekedést kötelezően előíró törvényt, a mozgássérülteknek a társadalmi előítéletekkel is meg kell küzdeniük.

Dorina 21 éves, izomsorvadással került a MEREK-be. Elmesélte: az egyik nagyon fontos probléma az, hogy ne nézzék az embert mindjárt hülyének is csak azért, mert kerekes székben ül. „Gyakran tapasztaljuk, ha elmegy egy mozgássérült az utcán, akkor azt gondolják róla, hogy ő vagy csöves vagy degenerált vagy mit tudom én, hogy mi. – meséli élményeit Dorina. Erre az embereknek mindig van fantáziájuk, amikor viszont  azt látom, hogy olyan dolgokat kellene létrehozni, ami új, vagy fogékonynak kellene lenni valami szokatlanra, akkor a fantázia hirtelen elapad.”

Szlovák Dorina

Miről szólnak az álmok a kerekesszékben?

A mozgássérültek közül legtöbben a függetlenségre, az önállóságra vágynak. A helyzetével mindenki többé-kevésbé tisztában van, és azt nagyjából el is fogadja, arról azonban nem mondott le senki, hogy a kiszolgáltatottságot teljesen vagy a lehető legkisebb mértékre csökkentse. Az épek számára egyszerűnek tűnő vágyak a mozgássérültek életében nagyon kemény feladatok. Csak a leglényegesebbeket említjük: olyan munkához jutni, amelyet el is tudnak végezni, találni olyan akadálymentesített albérletet, amelyet többen összeállva ki tudnak fizetni. Nehogy azt higgyük, hogy mindezekre bármelyikük is ölbe tett kézzel vár. A többség tanul, egyetemre vagy OKJ-s képzésekre jár.

Műhely a MEREK Alapítványban

Hogy talán valamennyire át tudjuk érezni a helyzetet, Róbertet idézzük: „a diagnózisommal nem sokat foglalkozom. Multiplex fejlődési rendellenességnek hívják. Ezt általában akkor mondják az orvosok, ha nem tudják miről is van szó – meséli, számomra meglepően könnyedén. A lényeg, hogy én csak félig vagyok önellátó. Székben el tudok mindent intézni, de helyet változtatni nem tudok egyedül. Ez elég kiszolgáltatottá teszi az embert.” Amikor arról kérdeztem, mi volt a legnagyobb élménye életében, kis gondolkodás után így válaszolt: „Amikor munkát kaptam. A református egyháznál dolgoztam adatrögzítőként, majd pénztáros lettem. Ez pozitívan változtatott az életemen, azt is mondhatnám, igazán jó sztori volt.” De Robi jó sztorija sajnos megszakadt. Most ő is továbbképzi magát, és szorgalmasan küldi az önéletrajzokat.

Menni kell, csinálni kell!

Akik nem ismerik a mozgássérültek valódi problémáit, könnyen abba a hibába esnek, hogy a hollywoodi filmekből megismert történetekből indulnak ki. A szegény sérült küzd, mindenért megszenved, és ebben az egyik legnagyobb támasza a hit, amely átsegíti mindenen, majd végül az életével példát mutat másoknak, és következik az összeborulós, könnyes happy end. A valóság azonban kissé más. Miki sportoló volt, ráadásul bokszolt, és egy baleset miatt került kerekesszékbe. Szerinte egy külső szemlélő sokkal jobban eltúlozza a helyzetet, mint amilyen az valójában. „Én úgy vagyok ezzel, hogy hiszek, de mégsem. Átestem azon is, hogy tehetetlennek éreztem magam, hogy nem tudok változtatni a helyzetemen, aztán következett egy fordulópont, amikor felismertem a dolgokat, túljutottam rajtuk, legyőztem önmagam. Akkor elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnék minél jobban érvényesülni azért, hogy el tudjam látni magam, hogy ne szoruljak segítségre. Már az is eredmény, ha nem kell segíteni a fürdésnél vagy a vécézésnél – magyarázza Miki. Mert az ép ember megpróbálja beleképzelni magát a helyzetünkbe. Egy darabig elszomorodik, rosszul érzi magát, de neki aztán folytatódik tovább az élete, nekünk viszont marad ez. Aztán persze mindig történik valami, ami kiemel. Például, ha valakinek segítségre van szüksége, akkor tudok segíteni úgy, hogy nem várok érte semmit, és azt vettem észre, hogy valahogyan mégis mindig visszakapok ezt-azt.”

Alapvetően Robi is Miki álláspontját erősíti meg. Az ember, amikor mélyponton van, olvasgat mindent. „Bibliát, hindu dolgokat, ami jön, de én ezekben valódi kapaszkodókat nem találtam. Az én hitem – néz rám Robi –, hogy menni kell, csinálni kell. Nincs ebben semmi maximalizmus, semmi filozófia.”

András Felícia közel egy éve dolgozik pszichológusként a MEREK-ben. „A pszichológia számos formában foglalkozik a hit kérdésével. Más aspektusból gondolkodik róla a szociál-, a személyiség- vagy akár a klinikai pszichológia” – magyarázza. A hit valamilyen formája szinte nélkülözhetetlen a lelki egészség megőrzéséhez. A MEREK pszichológus csapatának nem az a célja, hogy a kliensek esetlegesen elvesztett hitét helyreállítsa, hanem hogy közelebb kerüljenek önmagukhoz, jobban megértsék saját működésüket.

Sokan vannak, akik a vallással keresnek kapcsolatot, mert a vallásosság és a hit mindenképpen támaszt is nyújt – mondta el Jorge Fenias Matsimbe, a pszichológuscsapat harmadik tagja. Előfordul a kliensek körében, hogy csalódnak, mert nem kapják meg Istentől azt a segítséget, amit várnának tőle. Akad azonban olyan is, aki a valláson keresztül egy közösségben talál pozitív hátteret.

„Isten engem miért nem gyógyított meg?”

Fruzsina a születésétől kezdve mozgássérült. A család az ő születésekor lett hívő, mert édesanyja úgy gondolta, más mentsvár ebben a helyzetben nincs. Fruzsit a hegedűtanárnője vitte el egy gyülekezetbe még gyerekként. „Ott nagyon jól éreztem magam, azóta is járok, onnan van a legjobb barátnőm is. De az is igaz, hogy egy kicsit folyamatosan őrlődöm, és mindig megkérdezem: Isten engem miért nem gyógyított meg? Mert ugye, mi hiszünk abban, hogy Isten számára most is lehetséges a gyógyítás, és hogy megadja, amit kérünk. Mi úgy gondoljuk, Isten ugyanaz, akit a Bibliából megismertünk, csak az akarata nem ugyanaz. Én ebből merítek mindig erőt, de azért szomorú is leszek. Az ép barátnőim mindig azt mondják, lehet, hogy azért nem gyógyít meg Isten, mert én „így” is példakép vagyok a számukra, hogy a helyzetemben is lehet dicsőíteni Istent.”

Dorina egy gospel kórus tagjaként kapcsolódik a hithez, de őt is leginkább a közösség fogja meg. „Azt szeretem bennük, hogy nem nyomulós, radikális keresztények. Persze mindettől függetlenül sokszor gondolkodtam Istenen, és azt hiszem, igazából lehet, hogy még nem értem meg rá, vagy nem tapasztaltam eleget. Azt viszont tudom, hogy támaszra mindenkinek szüksége van. Ebben az értelemben én a barátaimban hiszek, sok megbízható barátom van, és ez nagy szerencse és ajándék.”

Barlay Laura kiemeli, hogy a mozgássérültekkel a közös munka során a hittel abban az esetben dolgoznak, ha erre a kliensnek igénye van. Célunk elsősorban a képességeiknek és lehetőségeiknek kibontakoztatását akadályozó gátló tényezők feltárása és felszámolása, próbáljuk segíteni őket a belső világuk, félelmeik, konfliktusaik és fontos emberi kapcsolataik megértésében. Ez közvetlenül nehezen köthető a hagyományos értelemben vett hithez. Persze kérdés, mit jelent a hit – magyarázza a pszichológus. Természetesen van, aki hozza a terápiába istenhitét is, ám fontos látni azt is, hogy sok kliens haragszik Istenre. Gyakran könnyebb haragudni a láthatatlanra, mint elfogadni, hogy vannak dolgok, amikre nem ismerjük a magyarázatot. Ez is része az elfogadáshoz vezető hosszú útnak.

A legmélyebb hit a barátság?

A barátság hatalmas érték a MEREK kliensei között. Laci és Zoli története pedig egészen különleges. 11 éves koruk óta ismerik egymást. Ugyanazon okból mozgássérültek, csak az egyiküknek a jobb, míg a másiknak a bal oldala érintett az ICP-től – Infantilis Cerebralis Paresis, azaz pre- vagy perinatalis agyi károsodás következtében kialakult bénulás. Mindent együtt csinálnak, mindenben összetartanak, életükben egy év volt megrázóan nehéz: amikor Lacinak évet kellett ismételnie, és elszakadtak egymástól. Mindketten keményen küzdenek. Zoli akaratereje és kitartása nemcsak az életvitelében, de a teljesítményén is meglátszik. Idén ő nyerte meg a Magyar Boccia Bajnokságot Pécsett. „Én úgy vagyok vele, hogy a bizalmamat soha nem vesztem el, legyen akármilyen akadály. Aki a bizalmat elveszti, az szerintem nem ember. Nem emlékszem rá, hogy úgy összevesztem volna valakivel, hogy az már jóvátehetetlen lett volna.”

Jakab Zoltán

Anna lengyel szakon végzős az ELTE-n. Úgy látja, a hit és a bizalom valamilyen szinten összekapcsolódik. „Ha én bízom valakiben, akkor hiszem, hogy amit ő csinál, az jó, de legalábbis egyetértek vele - magyarázza. Leginkább abban hiszek, hogy az ember alapvetően jó. Nincs alapvetően rossz ember, hanem csak olyan, akit az élet tévútra vitt. Most nyáron történt velem egy eset, ami ezt számomra elég jól igazolta – meséli Anna.Táncórára jelentkeztem, és amikor meglátta a tánctanár, hogy én is jönni akarok, kicsit hagyta, hogy táncoljak, majd kitalálta, hogy mégse lesz ez így jó, és megkért, hagyjam abba. Ekkor mások is nagyon sokan kiszálltak, és azt mondták, ha én nem táncolhatok, akkor ők se fognak. Már én voltam zavarban, hogy ugyan már, menjenek vissza. Ennek híre ment, és négy nappal később már 50-en, 60-an táncoltunk együtt. Azt hiszem, ezt sose fogom elfelejteni.”

Fotók és szöveg:

Czifrik Balázs

Köszönet

A cikkben nem egy szervezet munkáját kívántam értékelni, de úgy érzem, nem hallgathatom el, hogy minden egyes megszólaló kiemelte, ahol most tart, az a MEREK nélkül nem sikerült volna. És akkor következzenek azok, akik részt vettek a cikk megszületésében: Chrzanowska Anna, Czimbalmos Mercédesz, Dóbiás Szilvia, Fekete Mónika, Gál Lilla, Herczeg Adrián, Horváth László, Jakab Zoltán, Kovács Ferenc, Kovács Tamás, Orbán Fruzsina, Rédai Anna, Smodics Hajnalka, Soós Róbert, Suha Miklós, Szilágyi Máté, Szlovák Dorina.

A HVG EXTRA Pszichológiába itt lapozhattok bele.

4 Tovább

Kerekesszékkel kaland az élet - Kiskunhalasról Budapestre

Kiskunhalasról másfél éve költöztem Budapestre egy olyan kisbusszal, amelyet kerekesszékes emberek szállítsára alakítottak át. Minden nagyon szép és jó volt, de megoldást kellett találni arra, hogy milyen módon fogok hazautazni. Erre azonban nem volt megbízható stratégiám.

A vonat látszott a legkézenfekvőbb megoldásnak, ugyanis a Budapest-Kelebia nemzetközi vonal egyik fontos megállója Kiskunhalas, az ötlet tehát nem is tűnt annyira elvetemültnek. Mégiscsak egy nemzetközi vonalról van szó és egy kerekesszékes utas szállítása a kétezer-tízes évek Magyarországán csak nem megoldhatatlan probléma...

Azonban hamar megakadtam. Annak ellenére, hogy rutinos netező vagyok, elég keményen megizzasztott, amíg megtaláltam a mozgáskorlátozottak utazásáról szóló tájékoztatót a MÁV-Start honlapján. A mozgássérülteknek szóló információkat, ha hiszik, ha nem, az „Információk a nemzetközi utazásról” menüpont alatt lehetett megtalálni a következő szöveggel:
„A fogyatékos emberek hátrányainak enyhítése, esélyegyenlőségük megalapozása, illetve a társadalom szemléletmódjának megváltoztatása érdekében az Országgyűlés a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló, 1998. évi XXVI. Törvényt alkotta, amely 1999. január 1-től lépett hatályba.”
Aha.

A „Mozgáskorlátozott emelővel az alábbi állomásaink rendelkeznek” - és következett a lista. De a listában nem szerepelt Kiskunhalas. Mivel ettől én még nem lettem járóképes, ezért cselekdnem kellett: Ügyfélszolgálat, telefonszám kinéz, felhív:
-Sajnos az adott állomáson nincs kerekesszékes emelő.  
-Miért nincs?
-Csak a honlapon felsorolt állomásokon vehető igénybe emelőberendezés.
-És esetleg más módon, mondjuk speciális vonatkocsival nem megoldható a probléma?
-Nem, sajnos nem.

Akkor ez a kérdés eldőlt: közvetlen vonattal nem fogok hazajutni.

Nem maradt más lehetőség, mint leutazok vonattal a Nyugatiból Kiskunfélegyházára és oda elém jönnek a már említett kisbusszal. Viszonylag sikeresen abszolváltuk a mutatványt. A visszaút Pestre azonban már nem volt ilyen rózsás.

Busz Félegyházáig megoldva, de a vonatnál megakadt a lendület. Az egyik vasutas azt mondta hogy, bocs, nem csatoltak a szerelvényhez speciális kocsit, amellyel feltudnának emelni, ezért beraknak a biciklitárolóba. Amikor a kalauz jegyellenőrzéskor rámtalált a biciklik között, megkérdezte, miért nem a mozgássérülteknek kialakított kocsiban ülök, talán jobban szeretek itt?

Hát nem nevettünk együtt a könnyed irónián.

Amikor másodszor utaztam Pestre Kiskunfélegyházáról, akkor is meg akarták játszani velem, "jaj elfeljetettek speciális kocsit csatolni, de ott a biciklitároló" tréfát, de akkor már rutinosabb voltam, addig nem voltam hajlandó felszállni a biciklik közé, amíg végig nem nézték, hogy tényleg nincs speciális kocsi. Itt halkan megjegyezném: VOLT.

Kétszer utaztam így oda-vissza, de valami azt súgta, nem ez lesz az igazi megoldás. Ismét nekiveselkedtem a kiskunhalasi le- és felszállás problematikájának. Hívtam az ügyfélszolgálatot, ugyanazokat a válaszokat kaptam, de ezúttal nem hagytam magam lerázni. Addig mondtam szerencsétlen ügyfélszolgálatosnak, hogy ez milyen megengedhetetlen eljárás, és biztos kell megoldásnak lennie, amíg adott egy e-mailcímet, hogy próbálkozzam ott. Nem voltam ugyan nagyon meggyőzve, de megírtam a levelem a személyszállítási szakelőadó elérhetőségére és innentől nagyot fordult az ügyem.

Kiderült, hogy lám-lám, mozgáskorlátozottak is utazhatnak Budapestről direkt Kiskunhalasra. A MÁV végül úgy dönött ezen a Keleti és Kelebia közötti vonalon is fog olyan kocsit közlekedtetni, amelyen van önemelős szerkezet mozgássérült emberek számára, de csak hétköznapokon, és Kelebia felé csak reggel 8:05-kor, vissza pedig csak 17:25-kor. Hát ugyan erős megkötés ez, de mégsem olyan rossz, mint átfagyva dideregni a kerékpártárolóban.

tobbmint4kerek.postr.hu

És hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva egymásnak, mármint én és a MÁV, az hamar kiderült. Egyik alkalommal a Keletiben a kalauz megkérdezte tőlem, biztos el akarok-e utazni, mert nem találják az emelő-berendezés kulcsát, és ugyan itt Pesten fel tudnak tenni a vonatra a hagyományos emelővel, de abban már nem biztos, hogy Halason le tudnak-e szedni.

Gondoltam, egyszer élünk és felszálltam.

Szerencsére kulcs volt, de Halasig nem kis gyomorideget okozott, hogyan fognak leszedni a vonatról azok vasutasok, akiknek természetesen önhibájukon kívül elképzelésük sincs arról, hogyan kell egy mozgássérült embert mozgatni.

Aztán annak az esetnek is különös bája volt, amikor a kalauz tőlem kérdezte, nem emlékszem-e, merre kell fordítani az önemelő kapcsolóját, mert ők ugyan három éve voltak egy egynapos oktatáson, de azóta már rég elfelejtette az egészet. Én persze emlékeztem.

És hogy ezek után mit is gondolok?

Azt, hogy alapvetően utazni mégiscsak jó.

Soós Róbert

0 Tovább

TÖBB MINT 4 KERÉK

blogavatar

Sziasztok, Robi vagyok, 27 éves, mozgáskorlátozott. Négy keréken, elektromos kerekesszékkel közlekedem. És mi ez itt? Kicsit több mint négy kerék. Ez itt a blogom.

Utolsó kommentek