TÖBB MINT 4 KERÉK

Múltkori bejegyzésemre érkezett pár reakció, miszerint túl pozitív szemmel mutattam be a mozgáskorlátozott emberek közlekedési lehetőségeit Budapetsen. Én nem teljesen így látom a helyzetet, és természetesen velem is megestek már olyan dolgok az utazás során, amiket senkinek sem kívánok. Álljon itt pár sztori arról, én hogyan nem utaztam jól.

Múlt nyáron, a nagykörúti villamossín-felújítás idején, a szokásos módon jöttem fel Halasról, majd a Keletitől 7-es busszal elmentem a Blaháig. Tudtam, hogy pótlóbuszok járnak, de úgy gondoltam, hogy a Combinók pótlására nyilván akadálymentes buszokat fog közlekedtetni a BKV. Hát nem. Vagyis nagyon kis arányban.

Azt hiszem úgy öt buszt vártam, mind lépcsős volt, amikor úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek az Oktogonig gyalog, és ott felszállok a villamosra. (Igen, „gyalog”. így hívom, amikor az utcán kerekesszékkel közlekedek.) A Wesselényi utcai megálló környékén azonban elakadtam, mert nem volt szintbe hozva a járda lejárója az úttal. Nem estem kétségbe, gondoltam, átmegyek a másik oldali járdára. Így is tettem, de nem jutottam sokkal messzebb, ugyanis egy utcányival később újra az fenti szintkülönbséggel találtam magam szemben.

Mivel nem tudtam, hogy mekkora kerülő lenne áthidalni a problémát, inkább visszamentem a villamosmegállóba. Közlekedtek ugyan sárga, alacsonypadlós Van Hool buszok, de nagyon ritkán. Azonban bizakodtam, mert az ellenkező irányba már két alacsonypadlós is elment. Elhatároztam, hogy türelmes leszek, várok tíz buszt, abból egy már csak alacsonypadlós lesz. Nos, a tizenegyedik volt az.

Az idegességemet nem csillapította, hogy a buszsofőr azzal fogadott, nem biztos, hogy fel tud tenni, de megnézi, mit tehet. Visszatekintve mondjuk érthető, hisz nyilván ezek a buszok neki is szokatlanok voltak. Végül körülményesen, de csak eljutottam a Széna térre ezzel a busszal.

Két kisebb komment még a sztorihoz:
A következő napokban kiderült, hogy még az Oktogonig is hiába mentem volna el, ahol ideiglenes végállomás volt kialakítva a felújítás heteire, hiszen nem volt akadálymentes az akkori átmeneti leszálló.
Azt látom, hogy a metrópótló buszok nagyrészt akadálymentesek, talán érdemes lett volna inkább az egyébként rendes üzemben tényleg akadálymentes körúti villamosok pótlásánál is figyelni erre...

75-ös troli: rémálom

Kezdődött azzal, hogy épp az orrunk előtt ment el az alacsonypadlós járat, de hát van ilyen, és mint később kiderült, nem ez a félórás várakozás lett a legkellemetlenebb része az útnak. Visszafele a Szobránc közi megállónál így köszönt a sofőr:

- "Jöjjön, felrakom!"

- Az szuper lesz - mondtam -, de a művelethez nem ártana egy rámpa.

- Ugyan már, csináltam már ilyet korábban is, meg különben sincs rámpa. - válaszolta tudálékosan.

- Én elhiszem, hogy csinálta - kezdetem bepöcceni, de nem velem. Ugyanis ez a kocsi velem együtt majdnem 200 kiló, azt maga nem fogja csak úgy emelgetni. De tudja mit, uram, akkor megvárom a következő trolit - próbáltam kihátrálni a veszélyzónából.

Erre a sofőr visszament a volánhoz, majd egy kulccsal a kezében elment a busz közepébe és kezdte kiszabadítani a helyéről a mobil, kihajtogatható rámpát. De itt még nem ér véget ez a nagyon furcsa szituáció.

Emberünk láthatóan nem nagyon csinált még ilyet, a velem együtt utazó, szintén mozgáskorlátozott ismerősöm próbálta neki elmagyarázni, hogy hogyan kellene olyan 8 pontos körülire kivitelezni a gyakorlatot. Erre egy mogorva „na ne hülyéskedjen már velem” választ kaptunk. Végül nagy nehezen sikerült felszállnunk, szerencsére az utastársak közül mindenki empatikus volt a több perces jelenet ellenére, egyedül mi hárman, a jelenet szereplői voltunk idegesek.

A buszvezető hatalmas gázfröccsökkel és fékezésekkel próbálta behozni az időt, vagy csak levezetni a feszültségét...nem tudhatom.

Soós Róbert