Ismét a közlekedést ekézzük, de nekünk mozgássérülteknek ez visszatérő téma, rémálom. Most, hogy már mindenkivel jól kibeszéltük magunkat a karácsonyi strapa után, adunk egy kis ünnepi összefoglalót.
Karácsonykor történt. Nagymamám combnyaktöréssel feküdt egy szegedi kórházban, és minél hamarabb meg akartam látogatni. Délelőtt megírtam a MÁV-nak a szokásos módon, hogy mikor és melyik kocsival szeretnék utazni a Nyugatiból Szegedre. A rendelést visszaigazoló levélen kívül nem jött egyéb válasz, így hát másnap reggel nekiindultam.
A felszállásnál minden rendben volt. Ugyanazzal a járattal még másik két mozgássérült is utazott, akiket utánam tettek fel a vonatra. Eszembe jutott, hogy lehet, nem is az én megrendelésemre volt emelő, csak úgy kíváncsiságból meg kellene kérdezni, hogy vajon minden rendben van-e a visszautammal.
Leszállás után legelőször a szegedi állomás irodájához mentem érdeklődni. Mint kiderült nagyon helyesen kételkedtem: semmiféle tájékoztatást nem kaptak arról, hogy késő délután visszautazom Pestre. Egy igazán kedves hölggyel beszéltem, aki megígérte, hogy megpróbálják valahogy megoldani a helyzetet.
Visszaérve a vasútállomásra láttam, hogy már ott vártak a járatom mellett az emelővel. „Happy end”-gondoltam magamban. Már fent ültem a vonaton, amikor odajött hozzám az ügyeletes tiszt. Ő intézkedett, hogy legyen alkalmas vasúti kocsi és megkért, hogy máskor időben szóljak az utazási szándékomról. Végül abban maradtunk, hogy biztos a karácsonyi időszak miatt nem érkezett meg az infó hozzájuk.
A tanulság csak annyi, hogy nem lehet elég elővigyázatos az ember, ha mozgáskorlátozottként vonatozik. Még akkor sem, ha látszólag rendben mennek a dolgok.
Soós Róbert
Utolsó kommentek